„… segítsük, hogy az egyes emberek, a helyi közösségek muníciót kapjanak saját élethelyzetük értelmezésére, a nemzeti összefüggések megismerésére és áttekintésére”
Szigeti Tóth János
1947-2019
A Magyar Népfőiskolai Társaság elnöke
Az életút
Elsőgenerációs értelmiségiként Hajmáskéren született és itt végezte el az általános iskolát. A veszprémi Lovassy László Gimnáziumban érettségizett, és 1970-ben elvégezte a szombathelyi Berzsenyi Dániel tanárképző főiskolán a népművelő könyvtár szakot.
(Elsősorban volt gimnáziumi osztálytársai, barátai biztatására jelentkezett a főiskolára, mert titokban papi pályára készült, de későbbi bevallása szerint a cölibátus erősen elgondolkodtatta. És ahogy mondta: „Viszont a népművelőről egy világi papi konstrukció volt a fejemben, de az biztos, hogy olyan foglalkozásnak, vagy hivatásnak gondoltam, ami az emberek segítését szolgálja)
Friss diplomásként a veszprémi Megyei Művelődési Központban tudott elhelyezkedni, majd a megyei Tanácsnál a közművelődési és kulturális intézmények szakmai irányítását végezte.
1975-78 között rovatvezetőként a Veszprém Megyei Naplónál dolgozott. ehhez elvégezte az újságíró iskola külpolitikai szakát is.
Jelentős változást hozott életében 1977-78: a Népművelési Intézetben Budapesten a Felnőttnevelési Osztály vezetésére kapott megbízást – ahogy mondta: becsöppentem Vitányi Iván intézeti óvodájába.
Folyamatosan gyűjtötte az elméleti kapaszkodókat, és már ekkor készült a felnőttképzés intézményes kialakítására, aminek első eredménye lett a megyei művelődési központok felnőttoktatási stúdiumainak a tervezete, vagyis a felnőttnevelés művelődési otthoni tevékenységbe való illesztése.
Olyan tematikát dolgozott ki, amely ma is megállja a helyét.
Mi volt az elképzelése? Hogy a pszichológiát, a mentálhigiénét, a társadalomismeretek elmélyítését, valamint a honismeretet, háztartásgazdálkodást, az életmód ismeretet, az egymástól tanulás spontaneitását beemelje a közösségi művelődésbe. És mindezt a 80-as évek elején!
A megvalósítás azóta is várat magára.
Fontos megemlíteni azt is, hogy három meghatározó személyiség egyikeként elindította a falukutatást az intézetben.
Erre is készület, ugyanis 1982-ben az ELTE szociológia szakán szociológus diplomát szerzett. Vallomása szerint élete egyik meghatározó idejét töltötte az egyetem szellemi műhelyében és az itt hallgatott, megismert tanulmányok, oktatók és csoporttársak hozzájárultak, ahhoz, hogy „az én óvodás tevékenységem mellett a felnőttoktatással való foglalkozásomnak a szintje megemelkedett, s a megközelítésmód megváltozott”.
Ebben az időszakban pályázott meg és ami akkor egy nagy csoda volt, el is nyert egy Hollandiában meghirdetett szakmai ösztöndíjat. Az ott töltött két hétnek köszönhetően kezdett bele egy rendkívül intenzív és kitartó nemzetközi szakmai tevékenységbe a 80-as évek elején
Ekkor kezdte el a népfőiskolai „kísérletezést” is, és a népfőiskola kínálta lehetőségeket kiéhezve fogadta a vidék társadalma.
A hirtelen burjánzani kezdő népfőiskolák hatása és általában a nézetei miatt az intézeten belül rövidesen „száműzetésfélébe” került.
Az elszántsága azonban nem volt korlátok közé szorítható: 1988-ban megalakította a Magyar Népfőiskolai Társaságot – amikor élete utolsó napjaihoz közeledett azt írta, hogy mindenből, amit valaha elért, erre a legbüszkébb.
Az egyesület hamar országos szervezetté nőtte ki magát, és 1992-től már szövetségként működött, több mint 120 tagszervezettel és a programokon évi 40-50.000 résztvevővel.
Maróti Andortól idézve azonban röviden így volt jellemezhető az időszak: „Amikor a 80-as évek végén már kezdeményezni lehetett, hogy négy évtizedes betiltása után újra éledjen a népfőiskola, a népművelők közt élénk vita támadt erről. Egyesek úgy vélték, a népfőiskola ugyanazt csinálná, mint az ismeretterjesztés, tehát fölösleges. Mások a művelődési házak konkurenciáját látták benne, ezért ugyanerre a következtetésre jutottak …. a hazai közművelődés nem volt igazán befogadója a népfőiskolának. Még rosszabb volt a helyzet a politikában. Az egymást váltó pártok vagy közömbösen, vagy ellenségesen fogadták a népfőiskolai mozgalom jelentkezését.”
Ezek a jelenségek végig kísérték az MNT, egyúttal János életét egészen 2010-ig, amikor egy durva politikai beavatkozással a szervezetet és őt magát is megfosztották minden anyagi és szakmai lehetőségtől: a székhelyről kitessékelték, működési pénzétől megfosztották, pályázatokon nem nyerhetett .
Ritka és rövid időszakoktól eltekintve az ellenséges, vagy teljesen közömbös politikai-hatalmi hozzáállás kiszámíthatatlanság mellett a szakma területén is nehezen ment az együttműködés – személyes intrikák, szakmai féltékenység, a meg nem valósult ígéretek sokszor kísérték ezt az együttműködést.
Mégis komoly eredményeket tudott felmutatni mind szervezeti, mind személyes szinten: kiadványok sora látott napvilágot és értékes képzési programok valósultak meg. Most csak egy adattal szeretném érzékeltetni a végzett munka mennyiségét: valakinek a kérésére az elmúlt hetekben állítottam össze az MNT kiadványainak bibliográfiáját – a számszerű eredmény számomra is meglepő volt: 1988 és 2011 között 86 kisebb-nagyobb szakmai, módszertani kiadványunk jelent, vagyis évente 3-5 között volt a kiadványok száma átlagosan.
Az inkább barátságtalan, mint pozitív környezet azonban csak az itthoni viszonyokra volt jellemző. A nevezett holland ösztöndíj után kialakította és fejlesztette a nemzetközi kapcsolatait és erősítette az együttműködéseket. A kezdetektől elismerően figyelte és tapasztalta meg azt, hogy tőlünk nyugatra mennyire fontos a felnőttek iskolán kívüli képzése, hogy intézmény rendszerek épültek ki ennek szolgálatára, amelyhez a szektorok közötti együttműködések is teljesen természetesek voltak, hogy a rendszeres és kiszámítható költségvetési források mindig rendelkezésre álltak, törvényi garanciákkal – s hogy mindezek következtében is egy egészen másképpen működő társadalom jellemezte, jellemzi ma is ezeket az országokat.
Vágyálomnak tűnt mindezt itthon is elérni, megvalósítani – de egész életében erre törekedett.
Nemzetközi szinten elismert felnőttképzési szakemberként tartották számon és becsülték meg, és magát a Magyar Népfőiskolai Társaságot is partnerként fogadták szerte Európában, A szervezet hazai szakmai munkájának finanszírozása elsősorban az elnyert nemzetközi pályázatok jóvoltából volt lehetséges. Itthon pedig fontos szempont volt, hogy minél több népfőiskolát, tagszervezetet bevonjunk a nemzetközi projektekbe – átlagosan 6-8, de volt hogy 12, területileg eltérő illetőségű népfőiskola alkotta a partnerséget egy-egy ilyen nemzetközi projektben
Ebbe beletartoztak a határon túli magyar-magyar partneri kapcsolatok is, amelyek egyébként is nagyon meghatározóak voltak az MNT munkájában.
Mi tanúsítja János személyes nemzetközi elismertségét?
1995-ben beválasztották a kanadai székhelyű Felnőttképzés Nemzetközi Tanácsa végrehajtó bizottságába, annak kairói konferenciáján, majd delegált alelnökként képviselte Európát ebben a globális szervezetben, egészen 2008-ig.
2002-ben finn előterjesztésre megválasztották a brüsszeli székhelyű Európai Felnőttképzési Társaság elnökének és ezt a tisztséget a maximális ideig, vagyis háromszor újra választva, 2008-ig töltötte be – azóta is első Kelet-Európai szakemberként. Komoly szerepe volt abban, hogy az akkor nemrégiben Brüsszelbe költözött szervezet maximálisan önálló és elismert intézménnyé váljon. Az EU kulturális Bizottságával való kapcsolatot intézményesítette, számos szakmai fejlesztő munkát dolgozott ki a szervezet számára és javaslatára felerősítették a szervezet keleti bővítését.
Több szakmai kutatás fűződik a nevéhez és regisztrált európai felnőttképzési szakértőként egy brit kollegával együtt felkérték Örményország és Törökország felnőttképzési koncepciójának kidolgozására is.
Még 2007-ben bekerült az USA-beli Felnőttoktatás Nemzetközi Hírnévcsarnokába, első magyar felnőttképzési szakemberként.
Nemzetközi területen végzett munkájára mindig jellemző volt az a természetes törekvés, hogy a szakmai információkat, újdonságokat, híreket hazahozza és megismertesse a felnőttképzési szakemberekkel, intézményekkel, népfőiskolákkal. A fogadtatásra inkább kevesebb, mint több siker volt a jellemző. – kivéve természetesen a népfőiskolákat.
Csupán egy „apró” eredménye a nemzetközi kapcsolatoknak: néhány év alatt több mint 1000 főt tudott kiküldeni az MNT János közreműködésével Magyarországról nemzetközi tanulmányútra úgy, hogy a résztvevőnek ez nem került anyagilag semmibe.
Mindezek mellett jutott ereje, ideje a tudományos munkára is – már a 90-es évek elejétől részt vett a felsőoktatásban, és a rá általában jellemző közvetlen és kedves emberi stílusa, sokoldalú felkészültsége, tájékozottsága miatt a hallgatók nagyon szerették. A Debreceni Egyetemen kezdte, majd a Szent István Egyetemen oktatott, 2006-tól 2013-ig pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztergomi karán a művelődés- és társadalomtudományi tanszék vezetője, egyetemi docense volt. 2012-től tanított az ELTE-n is, a Neveléstudományi doktori iskola témavezetőjeként.
Egyébként még 2001-ben doktorált a Debreceni Egyetemen, neveléstudományi témában A népfőiskola a XIX-XX. században, szerepe és fejlődése a magyar művelődésben címmel.
Egyszerűen fáradhatatlan volt.
Rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy egyszerre tudott a nagyon is gyakorlati kérdésekkel, feladatokkal foglalkozni – a semmiből létrehozni egy országos civil szervezetet, annak működési és szakmai struktúráját kialakítani, a belső együttműködéseket koordinálni, vagy a legkisebb településeken közérthető nyelven előadásokat tartani.
Ugyanakkor komoly szerepet vinni például törvények létrehozásában (lásd közreműködését az egykori közművelődési törvény, vagy a felnőttképzési törvény előkészítésében végzett, vagy az EU egykori Grundtvig pályázati programcsaládjának kidolgozásában vállalt szerepet, vagy európai méretű kutatások kidolgozása, azok megvalósítása, értékelése, elemzése).
A hagyatékáról,
az elméleti munkájáról, tanulmányairól, szakmai megállapításairól.
A tanulmányait olvasva egészen megdöbbentő, hogy az évtizednél is korábban megfogalmazott megállapításai mennyire helytállóak ma is – sőt mértéket és mércét is jelenthetnek számunkra. Ugyanakkor a hazai felnőttképzés számára általa javasolt fejlesztések, megállapítások döntő többsége ma is megvalósulatlan – pedig teljesülésük nélkül nincs a társadalomban eredményeket felmutató, nemzetközi mércével is mérhető fejlődés a szakmában.
Szeretnék sorra venni néhány alapvető megállapítást – hiszen ezért is vagyunk ma itt – de messze nem valamennyit. Az elkövetkező hónapok, egy-két év alatt kell, hogy számba vegyük a teljes örökséget és a javaslatiból, megállapításaiból kiindulva foglalkozzunk majd a felnőttképzés helyzetével és jövőjével.
A most ismeretendő megállapításokat, javaslatokat többnyire 2008-2009 -ben fogalmazta meg, bízva a változás és a fejlődés lehetőségének közeledésében.
2010 után azonban nemhogy pozitív változás nem történt, hanem még az addig elért eredmények is többnyire eltűntek.
Néhány megállapítás
- Szükség van a nemzeti értékekre, a kulturális autonómiára, valamint a demokratikus állampolgár kiformálására irányuló magyar oktatási és felnőttképzési stratégiára – és nem csak egy leszűkített, szakképzés centrikus megközelítésre. Ennek a stratégiának a kidolgozása, elfogadása, megvalósítása csak együttműködéssel, szervezett, szakmai, szakmaközi és társadalmi egyeztetéssel lehetséges.
- Nélkülözhetetlen a felnőttképzés jelentőségének és fontosságának megismertetése a legszélesebb társadalmi nyilvánosság körében. Ez legsajátabb nemzeti érdekünk is. Elfogadtatni a teljes mai magyar társadalomban, hogy az iskolán kívüli felnőttképzés, a felnőttek képzettsége, műveltsége erőteljesen meghatározza egy nemzet létét. A tanulás kultúrájának elfogadása nélkül, egy kedvező társadalmi közszellem kialakítása nélkül kevés eredmény elérésére leszünk képesek.
- Szükség van az élethosszig tartó tanulás rendszer szerű, az egész társadalmat magába foglaló kiterjesztésére. Ehhez olyan stratégiára van szükség, amely nem termeli újra az egyenlőtlenségeket a tanuláshoz való hozzáférés terén és amelyhez egy újtípusú hármas együttműködés szükséges, mégpedig a köz- és magánszféra, valamint a civil társadalom együttműködésére.
- Mivel aggasztóan magas azoknak a száma Magyarországon, akik csak általános iskolát végeztek, vagy azt sem fejezték be, ezért kiemelten szükséges egy országos alapkészségfejlesztési stratégia kidolgozása, a képzés intézményi hátterének létrehozásával együtt, ezekben pedig összehangolni a nem-formális és informális tanulási lehetőségek kínálatait. A feladat hatalmas, és megvalósítása a szakmai civil szervezetek közreműködése nélkül nem lehetséges, amihez viszont az ő megerősítésükre is szükség van.
- Az élethosszig tartó tanulás projekt igen sokrétű és költséges. Az intézményi rendszer, a finanszírozás megfelelő kialakításához és működtetéséhez tárcaközi megközelítés szükséges. Az egy tárcaszintű intézményi struktúrából való kiindulás eleve tévút. A kormányzás egészét kell ehhez korszerűsíteni egy, a lehetőségeket biztosító és ösztönzésekkel szolgáló állami intézményrendszer megteremtésével. Vagyis váljon mérvadóvá a tanuló társadalom össz-kormányzati szintű megközelítése.
- Súlyos hiányosság, hogy a közösségi művelődés intézményrendszeréről még csak tudomást sem vesznek a felnőttképzés, az élethosszig tartó tanulás szempontjából azok, akiknek ez felelőssége. A közművelődési intézményrendszer sok tekintetben a szakmai leépülés, kihasználatlanság jeleit mutatják, nem is beszélve a pénzügyi források hiányáról. A tárcaközi együttműködés kiemelkedő példája lehetne profiljuk kibővítése azzal, hogy kapcsolódnának az élethosszig tartó tanuláshoz, kiegészítő funkciókat látnának el a kompetencia alapú nem formális felnőttképzés terén.
- Nélkülözhetetlen a kutatás-fejlesztés támogatása az élethoszig tartó tanulásban. Kutatás nélkül nehézségekbe fog ütközni a legfontosabb nemzeti prioritások és kulcscélkitűzések meghatározása. Az élethosszig tartó tanulás sokoldalú, interdiszciplináris kutatási programját közfeladatként kell meghirdetni.
A nulladik
S végül a népfőiskoláról – most csak néhány szóban.
János szakmai álláspontja az, hogy a népfőiskolák az iskolán kívüli felnőttképzés alapintézményeiként funkcionálnak, a legszélesebb társadalmi közösség számára.
Híd szerepet töltenek be az iskolarendszerből kikerült felnőttek és az élethosszig tartó tanulás között. Működésükkel, programjaikkal olyan tanulási és közösségi tereket hoznak létre, amelyek nemcsak az alapvető képzettségi hiányosságokat enyhítik, hanem erősítik a társadalmi részvételt, a demokratikus kultúrát és a közösségi kohéziót.
A legalkalmasabb képzési forma és intézményrendszer ahhoz, hogy a felnőttek legjellemzőbb hiányosságainak leküzdését orvosolja, lényegében a felnőttkori kompetenciák teljes skáláját lefedve – a mikrotanusítványok és az egyéni tanulói számlák világa ellenére, amelyek egyébként is a felsőoktatásra és a szakképzésre fókusztálnak.
Az EU 27 tagállamai között a legfejlettebb tagállamok, az un. referencia országok példáját nézve látható, hogy mind olyanok, amelyek a népfőiskolát hagyományosan (történetileg és a harmadik évezredben is) kiemelt intézményként kezelik.
Itthon, a katasztrofális képzettségi és műveltségi állapotok ellenére felmerül mégis többekben a kérdés: kell-e nekünk ma itt Magyarországon népfőiskola?
Az azonban bizonyos, hogy János maga is a legtöbbet azért dolgozott itthon, hogy a valódi népfőiskola hazai működő intézményrendszere megvalósuljon.
A politikai változások és a kicsinyes magatartás azonban elsodorta őt és a szervezetét is. DE az öröksége él – és bár egy időre ellehetetlenítették ugyan az MNT-t, de megtaláltuk az utunkat, megalkuvások nélkül, emelt fővel tesszük tovább a dolgunkat – János útmutatásait megbecsülve, és szem előtt tartva.
Aki 2010/11 után – bár minden hazai és nemzetközi felkérésnek eleget tett, rendszeresen tartott előadásokat – egy kétszáz fős kis Balaton-felvidéki faluban, szeretett és választott szülőfalujában, Mindszentkállán lényegében belső emigrációba vonult, amit 2019-ig tudott elviselni.
Munkássága, egyéni élettörténete azonban így is teljes egésszé állt össze.
A vele szemben tanúsított itthoni hatalmi és szakmai viszonyulás ellenére nemzetközi szintű ismertsége és elismertsége bebizonyította, hogy európai formátumú értelmiségi volt. Olyan, aki mindvégig kitartott vállalt értékei és elkötelezettsége mellett. A megalkuvások, árulások évtizedében sem adta fel az elveit, amelyekben egész pályafutásán keresztül hitt.
Kevesen vannak az elmúlt időszak történetében, akik annyire hitelesen és európai módon képviselték volna a „haza és haladás” gondolatát, a „minőségvédelem és hazaszeretet” gyakorlatát, mint Szigeti Tóth János.
Mihályfi Márta